A ma Olaszországban élő professzor zongoraművészként, filozófusként és jövőkutatóként egyaránt elismert világszerte. 1932-ben született Budapesten. Pályáját zongorista csodagyerekként kezdte. Tizenöt évesen kapott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán művészdiplomát, és megnyerte a Genfi Zongoraverseny nagydíját. Ettől kezdve, mintegy húsz éven át Európa- és Amerika-szerte a világ egyik élen járó zongoraművészeként koncertezett. 1966-tól a tudománynak szentelte életét: filozófiát, tudományos rendszerelméletet, jövőkutatást adott elő, és kutatott az Egyesült Államok (Yale, New York, Princeton stb.), valamint Európa és a Távol-Kelet számos egyetemén. Hét évig az ENSZ Továbbképzési és Kutatási Intézet programvezetője volt, tagja a Római Klubnak, aktív alkotója a Római Klub Jelentésének. 1984-ben költözött Olaszországba. 1993 óta a Budapest Klub alapító elnöke. Több mint ötven könyv szerzője vagy társszerzője, műveit több mint húsz nyelvre fordították le. További harminc kötetet szerkesztett, köztük egy négykötetes enciklopédiát. Cikkek és tudományos közlemények százai tartoznak tudományos munkásságához. Írásait rendszerelméleti, interdiszciplináris és jövőorientált szemlélet, globális gondolkodás, a társadalomtudományok és a természettudományok egységes szemléletben való vizsgálata jellemzi. A párizsi Sorbonne Egyetemen megkapta a legmagasabb tudományos fokozatot, négy egyetem – az Egyesült Államokban, Kanadában, Finnországban és Magyarországon – választotta díszdoktorává. Számos díjjal tüntették ki, többek között 2001-ben megkapta a japán békedíjat (Goi-díj), 2004-ben és 2005-ben Nobel-békedíjra jelölték. 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották, 2017-ben átvette a Luxembourg-békedíjat, és elnyerte a díjat maga a Budapest Klub is. A gondolkodás paradigmaváltásának világhírű szószólója műveiben arra hívja fel a figyelmet, hogy mindannyian felelősek vagyunk világunk fennmaradásáért. A létezés, a közös tudat erejében, energiájában nem csak hívó, hanem azt tudományos bizonyítékokkal alátámasztó tudós fáradhatatlanul járja a világot, szavai, művei sokat tettek azért, hogy az üzleti szektor felelősségvállalása erősödjön.

Ürge-Vorsatz Diana a budapesti Radnóti Gimnáziumban érettségizett, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen fizikusi diplomát szerzett. 1996-ban a kaliforniai egyetemen környezettudományból doktorált. 1996-től a budapesti Közép-európai Egyetem (CEU) környezetvédelmi tanszékének professzora, 2007 és 2í18 között a CEU Éghajlat- és Fenntartható Energiapolitikai Központjának igazgatója. Az éghajlatváltozással foglalkozó kormányközi testület (IPCC) III. Munkacsoportjának alelnöke 2014 óta. 2002 óta részt vesz az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC) munkájában; az IPCC elismerte, hogy a 2007-és Béke Nobel-békedíjához munkájával hozzájárult. 2015 októberében megválasztották az IPCC III. Munkacsoportja alelnökének, amelynek az a feladata, hogy vizsgálja meg az összes lehetőséget az üvegházhatású gázok csökkentésére a légkörben és tudományosan megalapozza ezek megvalósítását. Diana Urge-Vorsatz volt az IPCC két értékelő jelentésének koordináló vezető szerzője. Az „Energiahatékonyság” folyóirat társszerkesztője, a „Környezet és erőforrások éves áttekintése” szerkesztőségének tagja. A Tokiói Nemzetközi Keresztény Egyetem vendégprofesszora, valamint a IIASA (Nemzetközi Alkalmazott Rendszeranalízis Intézet) vendégkutatója volt. Számos szervezet igazgatósági és tanácsadó testületén dolgozott, köztük az Innogy (korábban RWE), az Osztrák Klíma- és Energiaalap (KLIEN), az Európai Klíma Alapítvány (ECF), az Egyesült Királyság Energiakutatási Központja (UKERC) és a Magyar Energiahatékonysági Társfinanszírozási Program (HEECP) és a Budapesti Klub. Rendszeresen meghívják magas szintű értékelő bizottságokba, például a Lawrence Berkeley Nemzeti Laboratóriumban és az EU Közös Kutatóközpontjában végzett munka értékelésére. Munkájával a legmagasabb szintú szakmai döntéshozást támogatja, például a Koronavírus-válság kapcsán a Magyar Köztársaság Elnökének, a Magyar Nemzeti Banknak, valamint a Nemzetközi Energia Ügynökségnek ad tanácsokat. Több mint 200 tudományos publikációval rendelkezik, mint a PNAS, a Nature, a Nature Climate Change. Évente több mint 100 média felkérésnek tesz eleget az éghajlat- és energiaügyi kérdésekben. 2008-ban megkapta a “Magyar Köztársaság Középkeresztje” elnöki kitüntetést, valamint 2009-ben a „Példakép” díjat, és 2017-ben meghívást kapott az Academia Europaea tagjává.

Éhezés, energiaválság, klímakatasztrófa, háborúk, elszegényedés: normális az ilyen rendszer, vagy választhatnánk mást is? Dinya László egyetemi tanár, MATE A Covid-járvány idején döntően az volt a közbeszéd tárgya, hogy mikor térünk már vissza a jól megszokott, normális működésre? Mintha a „normális” működéshez hozzátartozna a klíma- és környezeti válság, annak összes problémájával, vagy a százmilliókat érintő globális migráció, a populista neonácizmus reneszánsza, a fegyvercsörtetés, és a gyorsan növekvő társadalmi egyenlőtlenség! Aztán beütött az energiaválság, az élelmiszerválság, majd erre egy lapáttal rátett az orosz-ukrán háború (igen, ebben a sorrendben!), és jövőbeli kilátásaink teljesen kaotikussá váltak. Egyértelműnek tűnik, hogy jelenlegi működési paradigmánk elérte lehetőségeinek a határát, beleütköztünk a plafonba – nagyjából ennyi volt benne. Vagy áttörjük ezt a plafont egy új paradigmával, vagy elindulunk lefelé a lejtőn. A kérdés: min, és kiken múlik ez a nagy lépés? Elkerülhetetlen, hogy listázzuk alternatív lehetőségeinket, és átgondoljuk: van-e választásunk, vagy pedig fogadjuk beletörődéssel a sorsunkat. A nagy bizonytalanságban egyvalami bizonyos: „egyetlen probléma sem oldható meg ugyanazon a tudatossági szinten, amelyen keletkezett” (Einstein). Ezt kellene tudatosítani a döntéshozókban és a társadalomban… Öt évtizede oktat, kutat hazai és külföldi egyetemeken. A MATE emeritus professzoraként jelenleg is aktívan részt vesz szakmai, tudományos és civil szervezetekben. Több mint 750 publikációja van, az utóbbi húsz évben főként a fenntartható fejlődés és energiagazdálkodás, térségfejlesztés, társadalmi innovációk, valamint az „Ipari Forradalom 4.0” és a „Menedzsment-4.0” területén. Eddigi munkásságáért számos hazai és nemzetközi innovációs, illetve felsőoktatási kitüntetésben részesült, 2019-ben „Prima Primissima” díjazott.

Az ember nem szereti bizonygatni, hogy „ugye megmondta”. Az elmúlt év döntéseit a történelem fényében tudjuk majd helyesen megítélni, de ezek a döntések megmutatták, hogy a világ nem az összefogást választotta, noha az elengedhetetlen lett volna az emberiséget fenyegető világméretű veszélyek kapcsán. A háború, az évszázad aszálya, az ellátási nehézségek mind azt mutatják, 2022 határ-év, valami végleg megváltozott. Van-e lehetőség arra, hogy ez csak időleges legyen és élhetünk még valaha nyugalomban, vagy nézhetjük a rendszer lassú széthullását? Megpróbálok válaszolni. Nem lesz könnyű – de megnyugtató sem.

Juhász Árpád: Egy geológus metamorfózisa Mi magyarázza a természeti környezethez való erős affinitásomat? Hat évesen,1941-ben lettem cserkész, vagy ahogy akkor hívták a legkisebbeket, farkaskölyök. Kirándulásaink során megismertük a fákat, a virágos növényeket, a gyakori kőzettípusokat, a fontosabb csillagképeket. Aztán jött a háború, a bombázások, az ablakokat el kellett sötétíteni. Végignéztem  a szovjetek benyomulását a kertünkbe, a házunkba, az óvóhelyként használt pincénkbe. Nem volt vezetékes ivóvíz, kilenc évesen hoztam a vizet Budán egy kerekes kútról, fát az erdőből. Éheztünk, még a szovjet katonáktól is koldultam kenyeret. Kilenc évesen lettem családfenntartó. Korán megtanultam „túlélni”. Amikor túl voltunk a legnehezebb hónapokon, a cserkész élet is újra indult. 1946-ban és 47-ben két fantasztikus táborozásban volt részem, a Mátrában és a Bükkben. Ekkoriban kezdett izgatni a barlangkutatás és az ősrégészet. A cserkészet betiltása után néhányan indiánnak vedlettünk át, én a Kóborló Farkas nevet kaptam az indián keresztségben. Miután a főnökünket elvitte az ÁVO, a recski táborba került, kis indián törzsünk illegalitásba vonult. Titokban találkoztunk az erdők mélyén. Úgy jártunk a hegyekben, hogy ág ne reccsenjen, mi mindent lássunk, minket senki. Volt, hogy magányosan egész hetet töltöttem a Pilisben, tucatnyi találkozásom volt vaddisznókkal, szarvasokkal, őzekkel, dámvadakkal, muflonokkal, borzokkal. Szóval a természet kamasza lettem. Az érettségi után nehezen döntöttem: csillagásznak, botanikusnak, vagy geológusnak jelentkezzem. Az utóbbi mellett részben családi okok miatt is döntöttem, dédapám bányamester volt egykoron Pécsbányatelepen, mentés során halt meg, lányai árvaként nőttek fel. Másrészt az 1950-es években a vas és acél imázsát sulykolták belénk, így döntöttem a geológia mellett. Diploma feladatom uránkutatás volt, később kőolajkutató lettem. Amikor az Évmilliók emlékei című, hazánk földtörténetéről és ásványi kincseiről szóló vaskos könyvemet írtam, eszembe sem jutottak a bányászat negatív környezeti hatásai. Ez a mentalitásom akkor kezdett átalakulni, amikor elértek az Amerikából érkező első, környezetvédelemmel foglalkozó hírek, könyvek.  Ekkor kezdtem foglalkozni a gleccserek kutatásával, amelyeket a légköri hőmérséklet legjobb termométereinek tartok. Közel 200 kisebb nagyobb jégár megfigyelései alapján írtam meg a Gleccserek a Föld hőmérői című könyvemet. Utazásaim során, 109 országot jártam be, közel 100 filmet forgattam. Ezek és négy vaskos könyvem megírásának fókuszába a népességrobbanás, az esőerdők irtása, a természeti erőforrások csökkenése került. Kutató előéletem rászoktatott arra, hogy minden éremnek mindkét oldalát megvizsgáljam, és kellő hezitálás után az aurea mediocritas, az arany középút mellett tegyem le a voksomat. És bár a globális kérdésekben sokszor lett úrrá rajtam a pesszimizmus, a dum spiro spero alapon mindig reménykedtem, hogy a környezetvédelem trendjei pozitív irányba fordulnak. Ekkor robbant az életünkbe a szó szoros és átvitt értelmében is az orosz-ukrán háború. Úgy éreztem, ilyen vészhelyzetben a környezetvédelem óhatatlanul a háttérbe szorul. Álmatlan éjszakáimon az energiaválságon, unokáim jövőjén jár az eszem. És csak Luther gondolatával tudom vigasztalni magam: Ha tudnám, hogy másnap van a világvége, akkor is elültetnék még ma egy almafácskát.

Az ÉVOSZ Magyar Környezettudatos és Szerelt Technológiás vállalatok Szakmai Tagozatának (MAKÉSZ) vagyok az elnöke. Több mint 20 éve, egy osztrák tulajdonú készházgyártó-cég képviselőjeként, építési tanácsadóként kerültem kapcsolatba a könnyűszerkezetes készház-építéssel. Megismerve a technológia széleskörű használatát, előnyeit, a lehető legszélesebb körben terjesztem az ismereteket. Fontos feladatom, hogy a minősített, tanúsított, a jogszabályoknak megfelelő építési elemkészletet gyártó cégek végre előnyt élvezhessenek a piacon a kóklerekkel szemben. A másik fontos feladatomnak tartom a fenntarthatóság elvének alkalmazását épületeink kivitelezése kapcsán! Hitvallásomnak tartom a környezettudatosságot, amit a készházak építésével kiválóan meg lehet valósítani. Amikor elkezdtük a technológia népszerűsítését, az egy- és kétlakásos épületek piacán 3,5olt a részesedésünk, mára meghaladtuk a 150t. Az Európai Készházgyártók Szövetségén belül Magyarországot képviselem.

2000-ben tette le az Írisz Office csoport alapkövét, ami 21 éve töretlenül növekszik. Az adótervezés Magyarországi nagykövete. Rendszeresen tart a témában előadást cégvezetőknek, döntéshozóknak, továbbá tanítja az adótervezést a Budapesti Gazdasági Egyetemen. Szószólója a magyar adózási, pénzügyi és vezetői döntéstámogatási lehetőségek megismertetésének, ami lehetőséget biztosít a magyar termelékenység rövidtávon történő nyugat-európai szintű felzárkóztatására.

Közgazdász vagyok, MBA diplomával. 10 év tapasztalatom van a food, 8 év a non-food, és 5 év a szolgáltatási szektorban. Igazgatóként felelősségem az értékesítés, marketing és üzletfejlesztési stratégiára terjedt ki a hazai és export piacokon egyaránt. 5 éve vagyok a Bureau Veritas Magyarország ügyvezetője. 2019-ben elnyertük az Üzleti Etikai Díjat a multinacionális vállalat kategóriában.